Annyira jellemző ránk, (magyar) emberekre, hogy a változásnak már csak a gondolatától is égnek áll az összes idegszálunk, mintha az valami betegség lenne.
Pedig, ha beírjuk a szót a szinonimaszótárba, csupa-csupa pozitív kifejezést találunk:
- növekedés
- haladás
- fejlődés
- fellendülés
- virágzás
…öröm őket olvasni. És mégis választjuk ehelyett inkább az ismert, megszokott dolgokat, még ha azok már rég nem elégítik ki az igényeinket, akkor is. Mert ott érezzük magunkat védve, biztonságban, abban a fránya komfortzónában.
Pont ez a helyzet a munkahelyekkel is. Tegye fel a kezét, aki évek óta ott dolgozik ahol és pompásan érzi magát, nem vágyik titkon máshová? Vagytok azért néhányan? Na, Rátok nem vonatkozik ez a téma, de azért csak olvassátok tovább.
Merni, vagy nem merni…
A mai magyar gazdasági helyzet paradox módon melegágya a “beleragadásnak” és éppúgy a változásnak is, munkahely tekintetében. Attól függ, kire melyik jelenség vonatkozik, hogy milyen anyagból gyúrták az illetőt. Ha óvatosságból, akkor kitart egy munka mellett, ameddig csak lehet, függetlenül attól, hogy örömöt okoz-e a számára, van-e benne kihívás, vagy fejlődési lehetőség. Mert ez, az óvatosaknak másodlagos. A fontos, hogy ad egy fix fizetést, egy viszonylagos biztos hátteret, ezt pedig nem kockáztatják.
A vállalkozó szelleműeknek a saját fejlődésük az elsődleges, ha valami nem klappol, akkor vállalják a rizikót, hogy esetleg munka nélkül maradnak egy ideig, de nem ragadnak bele valamibe, amiben nem érzik jól magukat.
Biztos sokan azt gondolják most, hogy úri huncutság aszerint jönni-menni a munkahelyek közt, hogy hol érezzük jól magunkat, de azt gondolom, hogy ennek a 21. században már nem kéne kuriózumnak lennie. És nem is kell ehhez törtető karrieristának lenni.
Bár kétségtelen, hogy az utóbbi csapatba tartozom, nem célom állást foglalni sem egyik, sem másik oldal mellett, mert pontosan tudom, hogy van olyan élethelyzet, amikor az ember nem ugrál, hanem örül, hogy van munkája. Inkább csak elgondolkodtam, hogy milyen lenne a világ, ha a változásban nem a veszélyt, hanem a lehetőséget látnánk? Mi lenne, ha többen mernénk az önmegvalósítás útjára lépni?
Tudom, elcsépelt, hogy ahol bezárul egy ajtó, ott kinyílik egy másik, de ha egyszer tényleg így van?
Akár mindet kinyithatod! Nincs határ…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: