Akadnak ilyenek, szép számmal az életben. Nem kell vállalkozónak lenni hozzá. Bőven elég, ha nem szereted a munkahelyed, vagy a munkád, vagy egy kollégád, vagy akár a főnököd. Vagy valami tök más bajod van. A lényeg, hogy felébredsz reggel és úgy érzed, hogy a ‘csába az egésszel! Legszívesebben a fejed búbjáig húznád a takarót és úgy maradnál a következő 24 órára.
Szerintem ez egy totálisan természetes dolog, bár néha én magam megrettentem tőle, hogy most mi is van? Depis vagyok? Vagy egy hisztis liba, akinek ha nem megy az élet olyan simán, mint vajban a forró kés, akkor máris feladja?
Van az úgy néha… (Photo by Tirachard Kumtanom from Pexels)
De nem, semmi ilyesmi, ez csak egy szimpla, ballábas reggel. Előfordul. Már a legelső bejegyzésemben bevallottam, hogy én amolyan bridzsitdzsonsz féle vállalkozó nő vagyok, vagyis megküzdök az élet minden szóba jöhető, kisebb-nagyobb kihívásával, de ezt már megszoktam, mert mint magánember is ez jellemző rám. Viszont már nem is haragszom érte, nem frusztrál, sőt, megszerettem ezt a dolgot. Egyszerűen annyit tanulok ezáltal, annyit tapasztalok és annyit fejlődöm nap, mint nap, hogy nem lehet erre átokként gondolni.
Oké, valószínűleg nem olyan kényelmes és kiegyensúlyozott az életem, mint a nagykönyves csajoké (innen is pacsi nekik, csak így tovább!), de az is biztos, hogy érzem azt, hogy élek. Mi az hogy.
Jön egy ballábas reggel, a legszívesebben a fejem búbjáig húznám a takarót, de aztán nem teszem. Alkalmazottként sem tettem, mert ha nem megyek be a munkahelyemre kirúgnak, most, vállalkozóként pedig pláne nem engedhetek meg magamnak ilyen lazaságot, mert nem azért küzdöttem az álmaimért, hogy csak úgy feladjam – akár csak egyetlen napra is. Még mit nem.
Úgyhogy, ha nagyon nehezen is, de ráveszem magam, hogy felkeljek és elkezdjem a napot. Közben az agyamban kutatok egy akármilyen apró, de motiváló cél után, ami egy ilyen nehéz napon előbbre mozdíthat. Lehet hogy ez csak egy szelet csoki, amit majd az ebédem után engedek meg magamnak, de ki ne örülne egy szelet csokinak?!
Aztán valahogy eltelik ez a nap is, apránként, kis lépésenként, célonként haladva és egyszer csak azt veszed észre, hogy nem is olyan rossz ez a nap. Sokkal, de sokkal rosszabb lenne, ha azóta is az ágyban feküdnél, magadat sajnálva, pluszban egy jó nagy adag lelkiismeret-furdalással, amiért megfutamodtál a nehézségek elől.
Ha ismerős számodra ez a szitu, vagy úgy érzed, gyakrabban harcolsz ezzel, mint optimális lenne, akkor dobj egy emailt a avallalkozono@gmail.com címre és majd jól megmotivállak. Vagy adok a csokimból. Mi, ballábas, bridzsitdzsonsz csajok tartsunk össze!
Kérsz? Szívesen adok. (Photo by rawpixel.com from Pexels)
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: